Tartom a képet magam előtt. Érzem,hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Pislogok kettőt,elmosódik előttem a világ és elmorzsolok egy könnycseppet. Az ajkamat beharapom ,hisz nem akarok hangot kiadni semmiféleképpen sem. Nem akarom,hogy sajnáljanak. Hogy sajnáljon bárki is. Nincs szükségem sajnálatra,se az emberek sajnálkozó tekintetére. Tudod mit? a sajnálom szó bármelyik alakjára sincs szükségem,legszívesebben eltűntetném ezt a szánalmas szót.
Bámulok tovább a képre és egyre több és több emlék jön fel. Emlékszem ,mikor belém kapaszkodva sétált mellettem és mesélt a Nagybetűs Életről. Mikor se én,se mamám nem tudtuk kibontani azt a fránya befőttes üveget ,aztán jött Ő és megmentett minket az éhezéstől..khm. Akarom mondani a savanyúság nélküli ebédtől.
1000 meg egy emlékem van Vele és az egész családdal. Közös képek,kirándulások...Aztán egy idő után elkezdett a család szétesni..teljesen. Már nem jártunk fel hozzájuk Miskolcra. Már ők se jöttek le minket meglátogatni,mint anno. Bevallom őszintén , legutóbb 2 éve láttam utoljára Őt. Őt és mamát..
Mama. Szegény,milyen helyzetben lehet. Egyedül abban a házban,tele emlékekkel és régi illatokkal. Sajnálom őt. Vajon  más is ezt érzi,mikor engem sajnál? Ezt a nyomó érzést a mellkasban,mintha összeakarna roppanni. Kapkod a levegőért és már a gombócka is beférkőzött a torkodba s mire észbe kapnál már könnyekkel van telve a szemed és kipirult arccal próbálod nyugtatni magad. Nem tudom már visszafogni ezt az érzést. Akárhányszor próbálom,nem megy. Nem tudom visszafojtani többé. Már túl sok mindent tartok a kezemben és ezt...ezt már nem megy.
Aztán jött Ő..a Nagy Ő és segít - mindenben. Levette a terhet a vállamról. Képes voltam Vele elfelejteni a múltat,ami számomra egy nagy megkönnyebbülés volt. Köszönöm.
De még mindig itt fekszek,könnyekkel küszködve és emlékekkel kísértve. Meglátok egy kifakult képet,megérzek egy rég elfeledett kölni illatot és felcsendül egy régi dal. Itt török meg. Ennél a pontnál. Ránézek a képre,beleszagolok egyet abba a dohos zakóba és feljebb tekerem a rádió hangját. Miért csinálom ezt magammal? Miért gyötröm ezzel magam? Szenvedek és nem értheti meg senki a fájdalmam. Hogy mit veszítettem. Hogy mit veszítettünk...vagyis inkább kit. Egy lelket,aki anno a világháborúban gyáván bujdosott és ahelyett,hogy harcolt volna, verseket írt. Szebbnél szebbeket. Harccal nem érsz el semmit,költészettel viszont hagysz magad után valamit. Valamit,amit majd az unokáid,a szerelmed,a családtagjaid fognak később a kezükben tartani,miközben Rád gondolnak. Rád. Hogy milyen voltál,miket csináltál - a közös emlékekre.
Felpattanok és elkezdek kotorászni a fiókomban. Aztán áttúrom a másikat is. Odaugrok a komódhoz és ott is keresgélek. Semmi. Sehol semmi emlék Rólad. Aztán eszembejut egy doboz,amibe még anno a rendezkedésnél mindent belehajigáltam azzal felcimkézve,hogy "majd később kipakolom". (Megjegyzem: azóta egy ujjal nem nyúltam hozzá.)Villámsebességgel és reményekkel telve csúszok le a földre. Belenyúlok,keresgélek,de továbbra sincs semmi. Nem találtam meg a verseskötetét. De találtam valami mást,ami ugyanolyan értékkel bírhat. Egy poros fényképalbum. Felkapom és leborulok az ágyra. Kinyitom és az első kép.....az első képen Ő van. Elkap a sírás. Érzem,hogy a szám elé kell kapnom a kezem,mert felfogok visítani annyira fáj. Nyelek egyet és ezzel lement a torkomon. Tovább nézegetem,ezzel kínozva magam. Mégegy kép. Még 2 könnycsepp. És mégegy és mégegy és mégegy. Ennél a pontnál már nem bírtam tovább és sírtam.
Pár perc kellett és megnyugodtam. Utálom magam,szégyellem,hogy egy ilyen dolog miatt ennyit sírok és ennyit bántom magam. Miért? Miért pont most kellett ennek jönnie? Már épp kezdtem megerősödni. Már épp kezdett megerősíteni a Nagy Ő-m. És aztán ez.
Mindig is éreztem,hogy egyszer befog következni,hisz abban a korban vagyok,mikor a nagyszüleim már elég idősek ,hogy ez történjen. "Elég",nem nem elég. Csak még pár évet húzz rájuk kérlek...Csak hogy kiélvezzem Őket,amíg vannak,amíg van rá lehetőségem. Kérlek.

Nagyapa,biztos most is épp rám nézel Odafentről. Már nem egózásból meg semmi,de érzem. Esténként mindig nézem a csillagokat és a minap megláttam egy - a többinél jóval fényesebbet. Tudtam,éreztem,hogy az Te vagy. És hogy vigyázol rám.

A realisták most csóválják a fejüket valószínűleg és nem hisznek nekem. Nem is kell. Nekem ez a hitem. Én ebben hiszek és ezt senki nem veheti el tőlem. Ő ott van. Fent messze a csillagokban,de a szívemhez mégis oly közel.